Még mindig a szilveszteri, újévi szokásoknál maradva: nézzük, honnan ered a koccintás hagyománya.
Koccintsunk hát! De miért is?
Szilveszter éjjelén összecsendülnek a poharak, koccintunk jókívánságaink közepette. De azt tudják, hogy honnan ered, és mióta él ez a szokás? Valamikor ez több volt egy különösebb jelentőség nélküli gesztusnál.
Utolsó napja van az évnek. Még azok is, akiknek zaklatott élettempója nem engedi, hogy a múló időre gondoljanak, ilyenkor tudatosítják, elsuhant egy újabb mérföldkő. Kérdéseket teszünk fel: milyen volt az elmúlt év? Milyen lesz a következő? És ámulunk: hogy repül az idő! Észre sem vettük, s máris idősebbek lettünk eggyel megint.
Erre aztán inni kell! A pezsgő már a hűtőben várja, hogy éjfélkor koccinthassunk vele az új évre. De nem furcsa egy kicsit ez a gesztus? Az ember felemeli a poharát, és közelíti a másikéhoz úgy, hogy csilingelve koccanjon? Mire ez az egész?
Néhány évszázaddal ezelőtt még nem mindenféle poharazáshoz tartozott hozzá a koccintás, csak annak egy bizonyos típusához. Arról a típusról van szó, amelyet a magyar nyelv egy különleges szókapcsolattal, kifejezéssel is illet: megisszuk az áldomást!
Valamikor ez több volt egy különösebb jelentőség nélküli gesztusnál. A jogi műveletek részét jelentette, a szerződéskötések végső aktusát. Van is ennek logikája: az érintkező poharak az egységet fejezik ki, az együttműködés összhangját, vagy képletesen a hajlandóságot, hogy ugyanabból az italból, ugyanabból a kehelyből igyunk.
Másik kérdés, hogy vajon miért éppen a poharak, kupák összekoccintása vált egyes népeknél - például a magyarnál - a jogélet jellemző, szertartásszerű cselekményévé? Vajon mit láthattak a koccintásban, az ivóalkalmatosságban a régiek, amiért azt jogerős megállapodásaik megpecsételésére alkalmasnak vélhették?
Erre a kérdésre is született egyfajta válasz. Tulajdonképpen a természeti népek gyakorlatából kapjuk meg a feleletet, akiknek a világ minden táján az az általános vélekedése, hogy az érintésnek varázsereje van. Az érintés átsugározza életerőnket, lelkünket arra, akit megérintettünk. Így a kölcsönös érintkezés, például a kézfogás vagy csók következtében két emberi lélek kicserélődik, mintegy testvérré válik.
Egy rádió műsorában elhangzott, hogy "azok, akik a jogi aktus során, mint szemben álló felek szerepelnek, poharukat összekoccintva kifejezésre juttatják, hogy egyezségük testvéri megállapodás, szerződésük meleg emberi kapcsolat eredménye, amely minden vitát, háborúskodást kizár, és megpecsételi a szerződő felek között a békét. Baráti poharazgatásainkban ennek az emléke cseng vissza."
Ez esetben pedig az újévi poháremelés nem más, mint annak az óhajnak a kifejezése, hogy az elkövetkező évben tényleg az egyetértés és egység és jó együttműködés uralkodjék közöttünk.
Forrás: eletforma.hu, sulinet
